Korlátozott szerelem.

Az Emberi Történetek legújabb részében mozgássérültek társkereső irodáját mutatták be.

Kerekesszékesek, légzőkészülékkel élők, fogyatékosok,  születési rendellenességgel élők adták meg Maguknak az esélyt,  hogy teljes életük legyen valaki mellett, akit szerethetnek.

Vállalták azt, hogy igenis,   Nekik ugyanúgy szükségük van valakire,  aki akárcsak mindössze lelki társuk is lehet...

És randiztak, utaztak, vállalták a kényelmetlenségeket,  azért hogy találkozzanak, hogy elbeszélgessenek, még akkor is, ha a randi nem hozott eredményt,  örültek.

Annak, hogy megismertek valakit,  aki kibillentette őket mindennapi állandóságukból.

Elgondolkoztam azon,  hogy mi,  társkeresők, milyen gyakran mondunk nemet olyan dolgokra,

aminek más örülne, milyen kis dolgok miatt mondunk le egy-egy kapcsolat lehetőségéről.

És igenis: tanulhatunk ezektől az emberektől.

Amikor azt mondjuk magunknak ,   á ,  nekem már nem lesz senkim, mert öreg /kövér /gátlásos/ bármi vagyok, gondoljunk azokra a pillantásokra, ahogy egymásra nézett a két fogyatékos, a túláradó öröm, a férfi büszkesége, hogy boldoggá tud tenni egy nőt, a nő öröme, hogy mégis lehet Neki párja…..Igazán megható, könnyfakasztó pillanatok.

Kicsit szégyellem magam ilyenkor saját lemondó, feladó gondolataimért.